Édouard Louis: Monique szökése, fordította Pataki Pál, Napvilág, 2025
A Monique szökése Édouard Louis második olyan regénye, amelyhez édesanyja életéből merít ihletet. Gyakorlatilag ott veszi fel a fonalat, ahol azt az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai (Napvilág, 2024) végén letette: részeges, bántalmazó férjétől megszabadulva Monique az isten háta mögötti észak-francia falucskából Párizsba költözik egy újabb olyan férfihoz, aki fűt-fát ígérget neki. Hamar kiderül azonban, hogy a szabadságért folytatott küzdelem nem ért véget ilyen egyszerűen: a „Másik” fokozatosan egyre többet iszik, ezzel párhuzamosan pedig egyre bántalmazóbbá válik – a részeg fenyegetőzésen és sértegetésen túl a segélyekből élő Monique fizikai és pénzügyi szabadságát is korlátozza. Ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből érkezik a telefonhívás az elbeszélő Louis-hoz egy februári estén, a fiatal író szinte véletlenül találja magát édesanyja szökés-történetének egyik főszerepében. Saját bevallása szerint is minden szempontból távol áll a fehér páncélos lovag ideáljától, ráadásul édesanyja szökését a Másik párizsi szolgálati lakásából egy athéni hotelszobából kell lebonyolítania, videóhívások és taxis applikációk segítségével.
A három részre tagolódó regény első mozzanata (ami a konkrét szövegkorpusz több mint kétharmadát öleli fel) a szökés és az újrakezdés történetét meséli el, a második anya és fia újrakezdés utáni kapcsolatának egy jelentős epizódjára koncentrál (Hamburgban színpadra viszik Louis első anyaregényét, az író és az édesanyja pedig együtt vesznek részt a premieren), a harmadik rész, egyfajta jelöletlen epilógusként, kettejük premier utáni első párizsi találkozását eleveníti fel, egy itt folytatott beszélgetést felidézve igyekszik Louis azt is megmagyarázni, hogy miért és hogyan lett regény a Monique szökése: „Aztán félretettem azt a könyvet [a bátyjáról szóló, 2024-ben az Éditions du Seuil gondozásában megjelent, magyarra még le nem fordított L’effondrement című regényét – B. H. I.], hogy helyette inkább az anyám életének, az átváltozásainak egy újabb fejezetét megírjam. Neki köszönhetően fedeztem fel, hogy milyen örömet tud adni, ha az ember az írást egy másik ember szolgálatába állítja. Megtapasztaltam, milyen varázslatos érzés eltűnni, elhomályosulni, amikor a saját sorsom helyett egy másik ember sorsát veszem szemügyre.” (181.)
Nem véletlen az, hogy a szerzőt ennyire aktívan foglalkoztatja e regény megszületésének miértje és hogyanja. Korábbi regényeihez hasonlóan a Monique szökése is autofikciós történet, amelyben az önfelszabadítás gesztusának terapeutikussága szorosan összekapcsolódik a szociografikus igénnyel. Monique generációjának és társadalmi közegének (szegény, alacsony iskolázottságú, háztartásbeli, vidéki francia nő) jellegzetes tagja. Az őt ért bántalmazás is tipikusnak mondható, saját közegének, ezáltal pedig annak a közegnek, ahonnan a fia származik, halmozottan sajátja – Louis korábbi regényeiben is foglalkozik a szegénység, az iskolázottság hiánya, az alkoholizmus és a bántalmazás összekapcsolódásával. Ez a fajta erőszak azonban túl is mutat a társadalmi és földrajzi környezeten, egyfajta női őstapasztalatként jelenik meg: „Az anyám által elszenvedett erőszak a kőkorszaki barlangok és hasadékok áporodott levegőjét, az ezeréves erőszak bűzét árasztotta magából.” (18.) Írói minőségében tehát Louis-nak összetett dilemmát kell megoldania: férfiként kell elmesélnie egy alapvetően női történetet (melyet ő maga is női őstapasztalatnak tekint), ráadásul olyan módon, hogy az saját édesanyjának története, amelyben ő maga is főszereplő és személyesen érintett, mindezt pedig olyan megoldásokkal, hogy Monique tapasztalata a rendszerszintű problémákról is hiteles módon tudjon beszélni.
Kezdetben formailag akarja felerősíteni a történet pénzügyi és szociográfiai vonzatát, „számla-formát” akar adni a regényének. Ezt gyakorlatban úgy tervezi el, hogy a történet előrehaladtával folyamatosan dokumentálja majd a margón, hogy az édesanyja szökésével kapcsolatos különböző kiadások (pl. taxi, költőpénz az első napokra, kaució az édesanyja első saját házára stb.) konkrétan mennyi pénzbe kerültek. Így a történet végére euróban kifejezhetővé vált volna, hogy mennyibe kerül egy ember szabadsága, ez pedig arra is rámutatott volna, hogy azoknak számára, akiknek a szabadsága veszélyben van, a legtöbb esetben ez az összeg is elérhetetlen. Louis azonban már írás közben rájött arra, hogy ezek a számok a szabadság és az önrendelkezés anyagi szempontoktól való függésének bizonyítékai helyett inkább az édesanyjának benyújtott számlaként hatnak, letett tehát a formailag provokatív tervéről, nem alkotta meg a „számla-regény” műfaját.
A Monique szökése azonban összességében mégis szolgál szokatlan formai megoldással – hiszen autofikciós módon mesél el egy olyan történetet, amelynek nem az elbeszélő a főszereplője. Nem egyedi vállalkozás ez a kortárs irodalomban, a kortárs francia autofikció nagy alakja, Annie Ernaux is hasonló formában írta meg szülei élettörténetét (magyar nyelven a két kisregény közös kötetben jelent meg 2023-ban, a Magvető gondozásában, A hely és Egy asszony címen), de maga Louis is élt az autofikció eszközeivel a már emlegetett első anyaregénye, illetve egyetlen aparegénye (Akik megölték apámat, Napvilág, 2024) megírásakor. Fontos azonban, hogy ezek a szülőportrék elsősorban a származás és a társadalmi-földrajzi determináltság kérdését boncolgatják, az „osztályelhagyó” (transfuge de classe), íróvá váló gyermek szemszöge, az egyes szám első személyű elbeszélés nem szorul magyarázatra – hiszen a saját közegéből végérvényesen kiszakadt, ennek a közegnek bizonyos vonásait viszont levetkőzhetetlenül magán viselő gyermek számára az önmegértési folyamat fontos része a szülei történetének felfedezése, megértése és (írókról lévén szó) megírása. A Monique szökése esetében azonban ez az elbeszélői helyzet sokkal kényesebb, sokkal égetőbb az a kérdés, hogy hogyan lehet jól autofikciós bántalmazás- és újrakezdés-történetet írni valaki mással a főszerepben. Ennél is konkrétabban, hogyan lehet úgy megírni egy bántalmazott helyzetből való kitörés történetét a „megmentő” (vagy legalábbis facilitátor) szemszögéből, hogy közben ne tegyük újra tárggyá az áldozatot – a bántalmazás tárgya helyett a saját elbeszélésünk tárgyává? Louis mesterien egyensúlyoz ebben az írásetikai szempontból nagyon ingatag helyzetben: elbeszélőjét valóban sikerül a harmadik részben megfogalmazott módon a címszereplője „szolgálatába állítania” anélkül, hogy ez a bonyolult anya–fiú viszony hiteles ábrázolásának rovására menne. Az egyszerű prózanyelv, ami a korábbi regényeit is jellemezte, segít abban, hogy a szökés és az újrakezdés periódusának intenzív érzelmeit (a rettegést a szökés előtt, a büszke meghatottságot a nagybetűs Új Életét kóstolgató anyát figyelve, vagy akár a zavart szánalmat a Másik megismerése után) az olvasó számára is átélhetővé tegye.
Mindentudó szereplő-elbeszélői szerepében Louis akár ellenszenves figurává is válhatna (hiszen „megmentőként” nem csak elbeszélni, de elmansplainelni is lehetne egy történetet), ő azonban ügyesen kerüli ezt a csapdát. Elsőre nem csak elbeszélőként, de megmentőként is megbízhatatlan színben tűnik fel – amikor az édesanyja a szökés előestéjén sírva felhívja, a háttérből pedig behallatszik, ahogy a Másik „ribancnak, kurvának, hülye picsának” nevezi őt, és a gyerekeit szidja, az elbeszélő segítségnyújtás helyett először sírva fakad. A szökés gondolata is mintegy spontánul, némiképp esetlenül megfogalmazva merül fel benne: „Oké, már tudom is, mit fogunk tenni. Néhány holmidat rakd be egy táskába, és gyere el onnan. Menj a lakásomba.” (11.) Louis tehát nem tetszeleg a hős megmentő szerepében (a forrófejűbb olvasóban néhány ponton fel is merülhet, hogy legszívesebben megrázná ezt a jószándékú, de pipogya alakot, és rákiabálna, hogy azonnal menjen vissza Athénból Párizsba, és tegyen többet, mert így az édesanyja biztos vissza fog térni a bántalmazóhoz), ezáltal pedig még feszültebbé teszi a regény első részét. A szökést és Monique Új Életének első napjait megelevenítő részletek elbeszélése újabb kihívásokat teremt, egyszerre vetve fel az elbeszélő megbízhatatlanságának kérdését és erősítve meg az autofikciós elbeszélésmód szükségességét, hiszen az elbeszélő Athénban van, a főszereplő pedig Párizsban, csak videóhívásban és üzenetekben tudnak érintkezni. A szökés-szöktetés gyakorlati részletei így is kivitelezhetőek (Louis a taxis applikáció live-térképén nézi, ahogy az édesanyját szállító autó lassan átszeli Párizst, később „együtt” próbálnak ki új éttermeket, amelyekből Louis szintén online rendel vacsorát az édesanyjának), az érzelmi távolság pedig szintén áthidalhatóvá válik, fontos azonban, hogy az elbeszélő így csak arról tud beszámolni, amit a beszélgetéseikből megtudott. Az így keletkező űrt egyrészt saját akkori gondolatainak felidézésével tölti be, például amikor online rendeli meg az édesanyja új házába a szükséges bútorokat és konyhai eszközöket, a gyerekkori kedvenc videójátékára gondol, ahol szintén nulláról kellett felépíteni a főszereplő életét. Anya és fia közös, videóhívásokban kibontakozó virtuális valóságának bemutatása által a regény egész első része vizuális szempontból videójáték- vagy filmszerű lesz, ez izgalmas csavart biztosít az egyébként látványos, drámai cselekményfordulatok nélkül lezajló, főleg lelki szinten megvalósuló újrakezdés-történetnek.
A földrajzi távolság okozta cselekménybeli űr betöltésének másik eszköze a regény szociográfiai szálának a kibontása. A szökés és az újrakezdés lehetőséget biztosít a szenvedés forrásának magyarázatára is. Ezekben a „szünetekben” kerül bemutatásra a nehéz anyagi körülmények között felnövő elbeszélő családjának elsősorban a szegénység által előidézett dinamikája, de itt veti fel Louis a számlaregény ötletét, majd magyarázza meg ennek elvetését is. Az édesanyával való beszélgetések folyamatos rácsodálkozási lehetőséget biztosítanak a társadalomtudományok területén képzett fiúnak a szegénység vagy épp az elnyomás különböző formáira. A már emlegetett vacsorarendelés esetében például, ahol Monique izgatottan jegyzi meg, hogy még soha nem evett libanoni ételeket, az elbeszélő rádöbben, hogy a szegénység nemcsak a mindennapi jóléthez szükséges dolgokért folytatott küzdelmet jelenti, de az új impulzusok elől való elzártságot, az ezekből történő kirekesztettséget is: „Amikor megfosztottságról, szegénységről beszélünk, arra gondolunk, hogy van, aki nem tudja kifizetni a számláit, nem tud magának ruhát venni, de sosem jutnak az eszünkbe ezek a dolgok, az ízek, az illatok, az ismeretlen érzetek.” (83–84.)
Louis maga is több alkalommal felhívja a figyelmet saját elbeszélői megbízhatatlanságára, egy ponton konkrétan fel is teszi a kérdést: „Mennyire írtam át azóta a történtekkel kapcsolatos emlékeimet?” (44.) Ezáltal tovább erősíti azt a harmadik részben megfogalmazott álláspontot, hogy saját magát és a regényét édesanyja története elbeszélésének szolgálatába akarta állítani. A regény két központi kérdése is az anya alakja köré csoportosul, őt állítja középpontba az elbeszélő fiú helyett: miért, illetve hogyan segítsek anyámnak? Az első kérdést, bár az elbeszélő többször is felteszi, nem tudja konkrét módon megválaszolni. Ugyanakkor abból a természetességből, amivel a segítségnyújtás folyamata bemutatásra kerül, az olvasó sejtheti, hogy a válasz tulajdonképpen egyszerűen az: „Miért ne segítettem volna anyámnak?” Bár anya és fiú kapcsolata a múltban korántsem volt felhőtlen, a regény idejében ezeket a sérelmeket már nagyrészt mindketten maguk mögött hagyták, az elbeszélőben az események során egyszer sem merül fel az a lehetőség, hogy meg is tagadhatná a segítségnyújtást. A kérdés az írás idejében tevődik fel, mintegy visszacsatol Louis korábbi műveihez, amelyekben a nehézségekkel teli gyerekkor, a generációk közötti konfliktusok és a szülői minta tudatos elhagyása központi szerepet kapnak. A kérdés utólagos felvetése (az események közbeni hezitálás helyett) a Louis munkásságát a terápiás irodalom hagyománya felől olvasók számára a gyógyulás bizonyítékaként értelmezhető. A „Hogyan segítsek anyámnak?” kérdés a cselekmény előrehaladtával egyre szorosabb összefüggésbe kerül az elbeszélő tudatos háttérbevonulási gesztusával. Közvetlenül a szökés után a kérdés égető gyakorlati súlyt hordoz, minden alkalommal odaértendő utána a „Hogyan segítsek anyámnak ahhoz, hogy ne akarjon visszamenni a Másikhoz?” kiegészítés. Ahogy Monique fokozatosan hozzászokik az új életéhez, elkezdi élvezni a szabadságot, azt, hogy csak saját magáról kell gondoskodnia hálátlan férfiak és gyerekek helyett, és elkezdi lépésről lépésre berendezni a saját Új Életét, a segítséget egyre inkább a háttérbe vonulás jelenti. Ez a háttérbe vonulás és Monique reflektorfénybe engedése a hamburgi premier jelenetében domborodik ki, ahova az író és a „múzsa” egyaránt meghívást kapnak. Amikor azonban az előadás végén felmennek a színpadra meghajolni, Monique nem az elbeszélés alanyaként, a szerzőhöz képest másodlagosként lép színre, hanem egyértelműen ő az est sztárja, akit díszvendégként szólítanak, és az egyetlen, akit az egész közönség álló ovációval ünnepel. Az elbeszélő háttérbe lépése itt fizikai formában is megvalósul, amikor finoman a reflektorfénybe tolja édesanyját, majd a háta mögül szemléli a sikerét: „Néztem néhány méterrel előttem álló anyám tarkóját, hajának ragyogó új színét és a szintén az alkalomra készült frizuráját, egyre felszabadultabban mozgó testét, az ég felé emelt öklét, és azt ismételgettem magamban: Győzött.” (173.) A szökés- és újrakezdés-történet főszereplője tehát nem Louis, a szökés facilitátora, hanem Monique, aki életében másodszor szökik meg egy bántalmazó kapcsolatból, és ezúttal (az olvasó rendelkezésére álló információk alapján legalábbis) valóban átveszi az irányítást a saját élete felett. A regény eredeti címe (Monique s’évade, szó szerint fordítva Monique elmenekül/megszökik) az olvasás előtti pillanattól egyértelművé teszi, direkt hangsúlyozza Monique aktív szerepét a történetben. Pataki Pál fordítóként (ő jegyzi Louis korábbi regényeinek magyar fordítását is) nehéz helyzetbe került – hiszen a francia nyelvben természetes módon és gyakran használt visszaható névmásos szerkezetek magyarra átültetve pont a visszaható formájukat veszítik el, tehát az önfelszabadítás gesztusa háttérbe szorul. Pataki fordításának sikerességét bizonyítja, hogy bár a magyar olvasó pretextusok és nyelvtani jelzések szempontjából hátrányból indul a franciához képest, Monique cselekvő szerepe és emancipációs útja (amelynek betetőzése a hamburgi színpadi jelenet) számára is tökéletesen kirajzolódik.
Louis tehát a végsőkig feszíti az autofikció határait, és végül sikerrel jár: olyan regényt tud írni az édesanyjáról, ahol valóban Monique marad a főszereplő. Úgy tart tükröt a kortárs francia társadalom elé, és világít rá többszáz nő kilátástalan helyzetére, akik (ne feledjük a számlaregény tanulságát!) számára a menekülés anyagi okokból eleve lehetetlen, hogy közben a saját édesanyja diadalmenetét sem csorbítja. A könyv legvégső következtetése ez: „Egyetlen írás sem szerzett még nekem annyi örömet, mint ez a könyv.” (181.) Ennek az örömnek a gondolata a kétségtelenül súlyos, tudatos szociográfiai igénnyel körüljárt központi téma (a szegénység, a bántalmazás és az osztályváltás összefüggései) mellett is hangsúlyosan érvényesül. Louis definíciójában a szabad, Új Élet az a közeg, ami lehetőséget ad az örömre, a bántalmazó légkör pedig ennek ellentéteként tételeződik: olyan térként, ami hosszú távon az áldozatot is örömtelenné, sőt gonosszá teszi. Monique második szökése az elsőhöz képest azért bizonyul sikeresnek, mert a szabadság örömének forrását nem egy másik emberben (egy újabb Másikban) keresi, hanem az őt körülvevő világ új impulzusaiban.
Édouard Louis: Monique szökése, fordította Pataki Pál, Napvilág, 2025.
Hozzászólások